Táv: 126km
Szintemelkedés: 4.440m
Folyamatosan átköltöztetem a Blogomat az új oldalamra a melyet innen is elérhettek.
Ebben a beszámolómban egy igazán különleges teljesítménytúrán tudtok virtuálisan részt venni. Különleges mert a túra útvonalát 1970-ben jelölték ki a három nehézipari központtal rendelkező város között. Salgótarjánból indul a túra amely Ózdon keresztül vezet el a célig a Diósgyőri Vas és Hengerműig érintve a Karancs-Medves, az Ó-Bükk, az Upponyi-hegység és a Bükk-fennsík területeit.
Salgótarján környékén elsősorban a szénbányászat volt jelentős, mert a gőzgép megalkotása után egyre jobban elterjedt és egyre több szenet igényelt. Ezen a területen több száz éves múltja van a bányászatnak, megismerkedhetünk a felszíni fejtéssel, a tárókkal és aknákkal. Ma is számtalan tárót, aknát találunk itt és ha valakit komolyabban is érdekel a Múzeumokban megismerkedhet a különböző bányászati technológiákkal, berendezésekkel és valódi bányajáratokat is meg tud nézni. Kiinduló városunk tehát Salgótarján, melyen a szocialista építészet is tetten érhető. Ez a modern szocialista építészet a falvakból, távoli elmaradott vidékekről ide költöző, a bányákban munkát vállalóknak komoly életminőségi ugrást jelentett. Komfortos lakásokba költözhettek, gyarapodtak, fejlődtek. A bányák termelése egyre nőt, a szénre települt könnyű és nehézipar is vonzotta a fiatal szakmunkásokat. Ez volt az aranykor. A termelés csúcsát az 1960-as években érte el, ezt követően a felszínre hozott szén mennyisége csökkent az üzemek folyamatosan átálltak a kőolaj alapú energiahordozókra.
Néhány fényképet a Google segítségével töltöttem le nem saját szerzemények (forrás Wikipédia).
Az itt felszínre hozott szénnel az ide települt jelentősebb energiát igénylő gyárak mellett pld. a Salgótarjáni Öblösüveggyár fűtötték az erőműveket is. Legnagyobb felvevő iparág azonban a kohászathoz kötődött. Jelentős mennyiségű szenet igényelt az Ózdi Kohászati Művek, ahol nagyolvasztókat fűtötték vele és elsősorban nyers vasat és durva hengerelt termékeket állítottak elő.
A másik komoly szénigényű ipari terület Diósgyőrben helyezkedett el, itt működött a Lenin Kohászati Művek, ahol egy 750 köbméteres nagyolvasztó mellett a Martin kemencék is igényelték a szenet. Diósgyőrben készültek a hengerelt finomacéláruk évi 8-900ezer t mennyiségben melynek jelentős része exportálásra került.
A nógrádi szénbányák kezdődő kimerülése és egyre gazdaságtalanabb kitermelése után a kohászat is folyamatosan átállt az olcsóbb olajalapú fűtésre.
Ezt a három a szocialista időkben jelentősen felfejlődött ipari várost köti össze az útvonal.
A Kohász Kék 1970 óta nagyrészt ugyanazon az útvonalon halad végig és most, hogy 2020-at írunk jubileumi évről is szó van, mert kerek 50 éves évfordulóját ünnepli a mozgalom. Ez a teljesítménytúra a Kohászok Útja Túramozgalom hivatalos útvonalát járja végig a kék sáv és a kék kereszt mentén érintve olyan sok gyönyörű helyet, melyeket felsorolni is nehéz. Egészen biztos vagyok benne, hogy a 70-es és 80-as években a javában működő nehéziparunk, amely többek között a Vas és Acél Országává szerette volna tenni hazánkat, emelte a fényét az útvonalnak. Ma már éles kontrasztot, mondhatni kettősséget tapasztal aki vállalkozik a teljesítésre akár egyben teljesítménytúrán, akár szakaszonként a túramozgalom keretein belül. Ennek fő oka, hogy a rendszerváltás környékén a bányákat sorban bezárták, az itt élők ellehetetlenültek, az ipari területek teljesen leépültek.
Aki ebbe belevág feltétlenül készüljön ritkán járt utakra, hiányos turistajelzésekre, benőtt szederindás utakra és az ezzel járó spártai körülményekre. Ezen az útvonalon talán el lehet mélyülni abban is, hogy mi a szerepem a Földön, mert az érintetlen vadon bejárása erre is alkalmas lehet, feltéve, hogy valakinek szüksége van ilyesmire is.
A látnivalókat, a csodálatos erdőségek, források, patakok, kilátópontok a megszámlálhatatlan természeti csoda jelenti, nem is tudjuk mit nézzük vagy mit fényképezzünk. A távoli hegyeket vagy a közeli vidéket? Azt hiszem itt mindenki egy kicsit eufórikus hangulatba kerül aki szereti a természetet. Ilyenkor mindig Rockenbauer Pál "Mester" jut eszembe aki csak nevetett azokon akik azt mondták hazánkban nincs semmi érdekes látnivaló. Persze én árnyalom egy kicsit ezt a kijelentését, mert minden tájegységnek akár belföldön akár átlépve a határainkat megvan a maga bája. Én szeretem a Júliai-Alpokot, a Tátrát, de Erdélyt is, hogy csak párat említsek a kedvenceim közül.
A másik oldalt a lakott területek jelentik, ahol sok esetben a mérhetetlen szegénységgel, a kilátástalansággal egy letűnt kor, a nehézipari termelés leállását kiváltó nagy semmi követett. Ezeken a területeken ez a kendőzetlen valóság. Sokszor olvasom kérdésként, hogy ha ezeken a területeken túrázom az itt élők részéről nem ér atrocitás? Mordor vidéke az! vannak ilyen válaszok is. Én nem értek egyet ezzel. A mai túrán is többször csapódtak mellém bizonytalanok akik közül volt aki erre hivatkozva nem mert egyedül átsétálni egy részen vagy mert a kutyáktól tartottak. Pont azt magyaráztam az egyik túratársnak, hogy érthető az érdeklődésük, mert szinte soha nem történik errefelé semmi sem és most hirtelen közel 100 fő sétál át az utcáikon. Kint voltak a kertben, a verandán, az utcán, kíváncsiak voltak. Sok helyen amikor megkérdeztek megálltam beszélgetni is, ami meglepte őket, de minden esetben barátságosak voltak. Persze ilyenkor előjöttek a kérdések: Minek gyalogol? Ó onnan jön, és mit nyer vele? Semmit?! Hát ha most magával mennék biztosan le tudnám gyalogolni. Nem nagy út ez! A nagyot mondás errefelé természetes. De ami a legszembetűnőbb az a barátságos hangvétel, a minden esetben visszaköszönés, amely sajnos az ország nagy részére nem jellemző. Néhány esetben a közös fényképnek is nagyon örültek.
A hosszúra nyúlt remélhetőleg kedvcsináló bevezetőm után visszatérek a túrára is. Ennek a teljesítménytúrának is megvan a gondos mamája, aki nem más mint Tóthné Hangonyi Gréta. A Kohász Kék Túramozgalom és a Kohász Út képviselője pedig a kohómérnök lassan a nyolcadik X-ét taposó Wenzel Péter. A posztom megjelenése után Toplak József személyesen is találkozott Péterrel, elkértem tőle néhány fényképét, melyeken mosolygósan és vidáman látható Wenzel Péter.
Természetesen itt is nagyon sokan vettek részt a lebonyolításban és mint minden posztomban most is szeretném megköszönni önzetlen munkájukat, a rengeteg vidám percet, a remek ellátást és a számomra legfontosabb élményt azt, hogy ez is egy klasszikus teljesítménytúra pecsétekkel, oklevéllel és egy tényleg csodálatos tűzzománc jelvénnyel. A túráról még annyit kell tudnotok, hogy 5 évente rendezik, már tavaly elkezdődött az izgalom nálam és olyannyira előre soroltam az idei listámon, hogy az első helyre került a fontossági sorrendemben. Azt hiszem sokan mások is így voltak vele és érhető volt a túra során is az olyan beszélgetés foszlány, hogy ha beledöglök akkor is végigmegyek!
A konkrét útvonalam beszámolójáról már most tudom, hogy nagyon hosszú lesz, ezért két szakaszra bontom, mert félő, hogy megunjátok és nem lesz kedvetek a végigolvasásához.
Remélem sikerült jó beszámolót írnom, íme az én élményeim, jó olvasgatást és átélést hozzá!
1. szakasz Salgótarján-Ózd
A túrára természetesen előneveztem, mindent át is utaltam, ennek nagy előnye, hogy a rajtban már nem kell semmivel sem foglalkozni. Salgótarjánba a feleségemmel és apósommal utaztam le, nem terveztem kora reggeli indulást, kényelmesen 8 órára értünk le a salgótarjáni gyorsétteremhez. Itt már minden régen összeállt, sokan el is indultak már, kevesen voltak itt. Búcsúzkodás és természetesen rajtfotók is készültek.
Átvettem az itinert, regisztrálták a 8:15 indulásom.
Az itinert átnézve az első oldal köszöntője után, a füzetbe belelapozva a szöveges útvonalleírás és egy szintábra fogadott. A leírás gondosnak tűnt, hat oldalon keresztül tartott, végül a köszönetnyilvánítással zárult. Több betétlapot is elhelyeztek, melyek közül az egyik legfontosabb a rajtszámot és nevet tartalmazó igazolólap az ellenőrző pontok nevével, helyével, távolság és nyitvatartási idejével. Több újabb lap pedig színes térkép másolatokkal volt tele. Az utolsó oldalon pedig a táv és szintadatokat tudhattam meg. Ez teljesen rendben volt, minden szükséges információt tartalmazott.
Utolsó fotók, utolsó köszönés a családomtól és elindultam a vasút alatt, innen kezdődik a nagy utazás.
Az első szakasz már ismerős volt mert az előző héten a Bazalt 100-on is erre kellett mennem. Salgótarján központjából, a toronyházak mellől a kék sávon indultam el a hegyek felé. Damjanich utca majd egy rövid erdei szakasz után a nyaralók mellett most letértem a Pécs-kő forráshoz, ha már itt vagyok megnézem. Visszatérve az eredeti útvonalra a Pécs-kő nyeregben várt az első pont. Itt van egy csodálatos Cserfa is, amely mellett elindultam lefelé. Ettől a ponttól kezdve szinte végig az egész útvonalon teljesen egyedül mentem, leszámítva pár rövid ideig a hozzám csapódó túratársakat.
Kellemes lejtős úton értem el az aszfaltozott műutat, majd az Inászói temető és az Erdészház mellett elhaladva értem el a főutat. Egyébként itt a közelben van a Ferenc akna és az Inászói Emléktáró is. Rövid műúti gyaloglás után, a Zagyva patakon átkelve, balra elindultam az erdőben az első komolyabb emelkedőn egy hegy felé. Innen kényelmes homokos erdei úton lombhullató majd fenyves erdőben érkeztem meg a Bárna feletti dombra.
Leereszkedve a mező szélén beértem Bárnára.
A következő pont a Bárnai-forrásnál fogadott.
Ez a község egy katlanban helyezkedik el körülötte végig magasabb hegyek dombok fogják közre.
Az ellenőrző pont után a homokpadok között indultam el ismét felfelé.
A Kálvária után most kihagytam a kitérőt, bár az itiner szerint érdemes mindenképpen megnézni a Nagy-kő csúcsát, csodálatos panorámában lehet részünk.
A következő szakasz nem volt megerőltető hosszú út vezetett Istenmezejére.
Út közben többször volt lehetőségem arra, hogy megállva a Mátrában gyönyörködjek. Innen látszott a Kékes-tető és Galya-tető is.
Végül a csalánoson átverekedve megláttam az első házakat megérkeztem a következő lakott területre, Istenmezejére.
A településen folyik át a Tarna-patak.
Itt volt a következő pont, máris 26km-nél tartok, lassan 100km alá kerül a maradék táv. És itt kaptam zsíros deszkát is, jól is esett. Itt van egy nevezetes sziklacsoport, a Nóé szőlője.
A következő szakaszon ismét erdőben indultam el, ismét felfelé, érintve a Nagy-Láz-tető oldalát majd kiértem egy erdészeti dózerútra Lóhullás-tetőnél. Időnként újabb csodálatos panorámában volt részem. És ekkor már láttam a viharfelhőket a hegyek felett.
Naivan bíztam benne, hogy ma kegyes lesz az időjárás hozzám.
Hamarosan leértem egy vadetetőhöz, ahonnan balra fordulva elindultam egy aszfaltozott úton.
Hosszan sétáltam rajta, de végül csak megérkeztem a következő ellenőrző ponthoz Szalajkaházhoz.
Itt is nagyon vidám pontőrök fogadtak.
A közelben volt egy remek forrás ahol lecseréltem a komplett vízkészletemet.
Itt tartottam egy kisebb pihenőt ahonnan felfrissülve indultam tovább.
Erdészeti utakon, keskeny ösvényeken, bükkös erdőkben másztam meg a Vaskapu-nyerget. És ezen a szakaszon elkocogott mellettem valaki visszafordult és megállt. Megismert, köszönt. Jó személyesen is találkozni. Én is örülök, hogy látlak Csipi (Takács Krisztián). Pár percet beszélgettünk, majd jó utat kívántam neki, nem akartam feltartani, Csipi mégiscsak trailes. Tisztelem az olyan Legendákat akik az eredményeik ellenére is normálisak, barátságosak maradnak. A közös szelfit elfelejtettem, majd legközelebb.
Leereszkedtem Vállós-pusztára. Itt most nem volt ellenőrző pont, de itt is volt forrás. Itt tartottam kerek 40km-nél.
Továbbindulva már egyre közelebbről kezdett dörögni az ég, kezdett egyre sötétebb lenni. Hát ebből zuhi lesz az tuti. És elértem egy olyan helyre egy fa lerakatnál ahol még nem esett de az előttem haladó túratársam már szakadó esőben ment.
Megálltam gyorsan átrendeztem a ruházatomat és elindultam tovább.
Meg kell, hogy mondjam régen voltam ekkora viharban. Fél órán belül mindenhonnan patakok indultak el, bokáig ért a víz szinte mindenhol. Itt volt az első letérésem, kicsit továbbmentem a Nagy-Völgyi patak mellett mert annyira esett, hogy alig láttam valamit. Szerencsére a navigációm ismét segített így visszatértem a helyes útra és elindultam felfelé.
Dörgött, zörgött, villámlott én pedig pont egy hegytetőre kezdtem el felmászni, Szarvas-kőre. Most aztán volt itt minden, csak abban bíztam nem csap be a közelembe valami villám. Remek lenne pont itt egy hatalmas 236 hektáros erdőterület kellős közepén bajba kerülni. Ez a terület egy erdőrezervátum ahol nem avatkoznak bele a természet rendjébe, ebből kifolyólag igazi vad vidék.
Szarvas-kőről egy nyergen keresztül kellett átmásznom a következő hegyre az Ökör-hegyre, de az eső nem akart csendesedni. Egy jobb állapotban maradt Kohászok Útja táblát is megörökítettem.
Elindultam lefelé szinte nem is gyalog inkább síelve a sárban. Végül elesés nélkül megérkeztem a piros sávnál a Pataj-fői ellenőrzőponthoz. A srác egy kocsiban ült ide adtam be az itinerem, mondtam húzza fel az ablakot is mert teljesen elázik. Fotót akartam készíteni de a telefonon nem reagált erre annyira esett, még szerencse hogy IP védett.
Innen két út lehetséges. Az egyik az erdőben a gerinceken vezet, több kilátópontot érintve, a másik a hivatalos út pedig a völgyben aszfalton. Most az aszfaltos verziót választottam, mert az utolsó 1km-en síeltem a sárban, másrészt most tuti nincs semmilyen kilátás sem és főleg nem akartam elesni, mert most a túrabotjaimat sem hoztam.
Elindultam tovább a kék sávon, kb. 100m szintnyi ereszkedés várt rám a Vajdavár-völgyben, ez rosszabb volt mint a pont előtt. Csodával határos módon nem estem el. Tényleg nem is értem, hogyan sikerült, szakadó esőben sárfolyamokban bukdácsolva, de megérkeztem a megváltást jelentő aszfalthoz.
Igaz, hogy egy borzasztó hosszú monoton aszfaltos szakasz következett, de ez számomra biztonságosabb volt mint a sárban csúszkálás. És végre a viharból zivatar lett majd eső, csendes eső és szemerkélő eső ahogy távolodtam a hegyektől. Az út a Gyepes-völgyben vezetett ahol érintettem a Keserű-tanyát egy kis tóval.
Újabb 3km után az Ivánkai vadászkastélyhoz érkeztem meg.
Itt a közelben van a Kohász-forrás, most szétázva nem mentem el ide, pedig ezt terveztem, hogy megnézem. Végül megérkeztem a következő településre Járdánházára ahol az ellenőrző pont a Gyepesi Sörözőnél volt.
Itt eléggé megtépázott és elcsigázott túratársakkal találkoztam. Remélem én picit jobban néztem ki. Pecsételtettem, ettem egy savanyúságos zsíros kenyeret, jó utat kívántam a többieknek és elindultam.
Kicsit távolabb volt egy híd ahol kényelmesen le tudtam ülni, itt már megnéztem a lábam, mert hiába Goretex a Hoka cipőm, most ez nem sokat ért, mert a zoknim vezette be a vizet. Szépen lassan. Hát a lábaim úgy néztek ki mint egy vízi hullának. Remek. Leápoltam és gondoltam száraz tartalék zoknijaimmal jobb lesz. Na ez az ami nem volt, mert a hátizsákom is totál beázott a viharban. Ez az a pont ahonnan visszavettem a tempómat és vigyázni kezdtem a lábaimra, mert itt még csak 55km-nél jártam és nekem is mindenképpen be kell érnem, ha beledöglök akkor is, ahogy a túratársaktól hallottam nemrég.
Járdánházán még egy kellemes meglepetésben is részem volt, mert itt próbáltak erőt gyűjteni elázott túratársaim. És itt találkoztam élőben lelkes blog olvasóimmal Görög Adriennel és Kovács Zsolttal akiket le is fotóztam és igen hozzájárultak előzetesen a GDPR rendelkezéshez.
Jó utat kívántunk egymásnak én mentem tovább ők megálltak még egy kicsit felszereléseket igazítani. Visszatekintve láttam honnan jöttem. Szép volt, főleg innen ahol már nem esett.
Ez volt az első szakasz ahol a helyi lakosok kíváncsian az utcán állva nézegettek minket. Egy éles jobbra fordulást követően megérkeztem az Arlói-tóhoz.
A tó után balra tartva egy út nélküli domboldalon a mezőn vezetett fel a navigációm, mert se jelzés se kitaposott út nem volt. Itt bizonytalankodott egy túratársam Csaba Dániel, útbaigazítottam.
Felérve a domb tetejére már látszott a kőkereszt a völgyben oda kell menni valahogy a sártenger, lápos részek kerülgetésével. Végül sikerült ez is. Közben Dániel elment.
Itt volt egy fiatal srác aki egy szamár fogattal volt itt és szénának valót kaszált, már láttam, hogy mindig félreállt amikor jött valaki. Odaérve beszédbe elegyedtem vele, kiderült Jánosnak hívják állatokat is tart a családja ő szokott kijönni a takarmányért. Végül fotót is készítettünk. Remek fickónak tűnt.
Innen fel kellett másznom a Csahó-völgyben a Szilapadja-nyeregbe visszafordulva készítettem itt is egy fényképet.
Leereszkedve megérkeztem a következő településre Somsályra.
A temetőnél kicsit rendbe szedtem magam majd a híd után egy romtemplom mellett sétáltam el. És itt van egy emlékmű is, szintén romos állapotban, ahogy a focipálya sem csalt mosolyt az arcomra.
Ismét olyan helyen járok ahol a szegénység kézzelfogható. És utolértem Dánielt aki kérte had csatlakozom hozzám ezen a vidéken. Kezdett sötétedni.
Az emelkedő utca vége előtt az egyik kertből gyerekek igazítanak útba minket, jobbra felfelé menjetek bácsi! Most következett az egyik legbizonytalanabb szakasz, navigáció nélkül csak kóválygás lett volna. Menet közben Dávid felkiáltott, kérdezem minden rendben? Hát annyira nem beleléptem egy akác tüskébe. Kihúzza, de azt mondja rendben van. Egyébként ő is a túraszandált kedvelők tagja, most is ebben megy mezítláb. Nekem rögtön Polgárdi Réka jut eszembe róla. Kicsit elcsigázott már, éhes és mint kiderül a felesége várja Ózdon lassan két órája. Nagyon izgul a párja miatta, telefonon beszél vele megnyugtatja, hogy nem egyedül megy csatlakozott valakihez. Mondtam Daninak ezek után, hogy nincs gond nem hagyom itt, lemegyünk együtt Ózdra. Kell a világítás kiadom a lámpát elő parancsot, nem hiányzik egy bokasérülés is. És ha már megálltunk kézfogás kíséretében be is mutatkozunk egymásnak. Talán megjegyezte a nem szokványos nevem. Én pedig elkészítettem a mai nap utolsó nappali fényképet.
Közösen megyünk tovább, Dani utánam haladva néha kissé lemaradva de megérkezünk a következő ponthoz. Itt újabb pecsétek és tanácsok meg persze "ne tévedjenek el, nem akarjuk keresni Önöket" utasítás. Mondtam rendben velünk nem lesz gond.
Újabb gyaloglás de most már látszik Ózd, Dani fellelkesül. Hozzá igazítom a tempómat és a Bükk-hegy után megkerüljük a vízmű védterületet és beérkezünk Ózdra. Itt egy kicsit figyelmetlen voltam néhány utcával eltértünk, de gyorsan korrigálok. Elnézést kérek ha már én vezetek. Közben kiderül ő a 130km-re nevezett, a párja innen Ózdról csatlakozik hozzá, innen már együtt mennek a Célig. Remélem sikerül nekik is célba érni, közösen.
Leérünk a Gyári útra és elhaladunk az Ózdi Ipari Park mellett.
Egyszer csak egy fiatal lány jön velünk szembe, Dani felesége volt, párja nyakába borul, látom rajta, hogy tényleg aggódott. Most már rendben lesz lejött velem, átadtam.
És végül megérkeztünk a Kohászati Múzeumhoz, ahol a hátsó kertben volt a túra legfontosabb állomása. A 70km táv célja, az 55km táv rajtja. Itt van a meleg étel ez a szerelvények igazításának helyszíne is.
Pecsételés után lepakolok és kétszer is kérek a remek gulyásból. Ehetek mindenből bőségesen, mert van bőven. Köszönöm, tényleg jól esett.
Sokan itt pihengetnek, lábaikat teszik rendbe, én is tervezem. Kaja után megnézem mi a helyzet, hát sajna rendesen felpuhult mind a kettő. Még jó hogy van nálam hintőpor is. Egy fél órás pihenő után ismét útra készen állok. Elköszönök a ponton segédkezőktől, vidáman és lelkesen pontőrködnek öröm volt itt lenni. Jó utat kívánok a többieknek és jobbra kifordulok az utca felé. Sikerült egy olyan fényképet is készítenem amin együtt szerepel Gréta és Denise.
Meglepően könnyen sétálok, sikeres volt a rendbetétel.
2. szakasz Ózd-Diósgyőr
A Múzeum kapuján kilépve egyedül indulok el jobbra a híd felé. Dani és párja még készülődnek, páran már elmentek előttem. Az itinerből megtudom, hogy itt a híd alatt fogaskerekű vasút hordta el a salakot a Hétes-völgybe a Martin kemencékből. Szemben a lépcsőkön elindulok felfelé újabb utcák után be a biztonságot jelentő erdőbe, ahol újra felfelé egy domboldalon. Most már tényleg éjszaka van, teljes sötétség. Csillagok sincsenek, borult az ég, szerencsére nem esik.
Egy mező szélén haladok el és hamarosan leérkezem Fuka-oldal érintésével egy vasúti sínhez. Innen a műúton folytatom utamat és megérkezem Sátára. Sokan itt készítettek szelfit a helységtáblánál. Nincs senki az utcákon, semmilyen életnek nincs nyoma.
Sáta központjában az Emlékművet, majd a Római Katolikus Templomot érintve érkezem meg a Gól Presszóhoz. Itt is van frissítés, akár kávét is főznek, én most nem kérek de két almát elfogadok. Pont éjfélre értem ide. 80km-nél tartok. Jelzésváltás történik a kék kereszten folytatom utamat.
Az ellenőrző ponton nem sokat időzöm, elindulok tovább. Pár száz méter után jobbra a Salamon utcában indulok el. A község után fel kellett másznom a dombokra és ezzel megérkezem a Lázbérci Tájvédelmi Körzet területére. Itt azt hiszem megint valami szép helyre érkeztem, nappal biztosan csodálatos lehet, most csak annyit látok belőle amit kedvenc fejlámpám megvilágít. Főleg azért gondolom ezt, mert ez itt a Kőrózsa-tető, innen biztosan csodálatos kilátásban lehetne részem, persze nappal.
A tető után a Csermely-patakhoz ereszkedtem le. A patak az eső után életre kelt, sokkal szélesebb lett mint általában, sok helyen az út is teljes szélességében tóvá vált. Sokszor kell ide oda ugrálnom, kerülgetnem, de most nem gázolok bele célirányosan, mert vigyáznom kell a lábaimra, ha nem muszáj ne menjen teljesen tropára.
Patakátkelés patakátkelést követ de végül megérkezem Upponyba.
Innen megint műúton gyaloglás következett. Uppony után az első balos kanyarban lehet egy kis kitérőt tenni a Sima-kő barlanghoz, ezt is terveztem megnézni, de most kihagytam. Vele szemben a szoros másik oldalán érdemes felmászni a Kalica-tetőre, mert nappal csodálatos panorámában lehet részünk. És itt a tó mellett találhatjuk meg a Dedevárat is.
Áthaladtam az Upponyi-szoroson és megérkeztem a Lázbérci-víztározóhoz. Ebből sajnos most nem láttam semmit sem, mert az éjszaka kellős közepén haladtam el mellette. Pedig hatalmas vízfelülete van, kilométereken keresztül mentem mellette.
A tó vége előtt jobbra volt egy info tábla, a közelben van egy festékbánya. Ez nekem is új volt legközelebb megnézem ezt is. Végül megérkeztem Dédestapolcsányra. A Petőfi utcán végighaladva érintettem a Templomot, majd a Hősi Halottak Emlékművét és végül az ellenőrző pontot a Vegyes Iparcikk Boltnál. Fiatalok voltak itt a ponton, itt is volt ellátmány. Emeletes zsíros deszkát készítettem, majd elköszöntem tőlük és mentem is tovább.
Itt megint hozzám csapódott egy túratárs, együtt sétáltunk át Mályinkára, de kezdett fájni a jobb talpam, muszáj volt megállnom a buszmegállónál és újra rendbe tenni a lábaimat. Folytatta útját, többet már nem találkoztunk.
Összeszedtem magam és elindultam ismét a Templom közelében persze jobbra fordultam bal helyett, de pár száz méter után a navigációm megint segített. Visszasétáltam és elindultam az erdőben immár a kék kereszt jelzésen. Kisebb emelkedő után a Csondró-patak mellé értem. Ezt a szakaszt ismerem, mert itt már többször voltam amikor a barlangászat volt az elsődleges. És ez már a Bükk része, itt rendben vannak a jelzések és az utak is.
A Csondró-völgy egy hosszan emelkedő út, ahol igazán vadregényes szakaszokon kell haladnunk miközben az Odvas-kőhöz mászunk fel. Itt is van részemről egy ajánlott letérés, méghozzá az Odvas-kői barlangszállás. Ide most mindenképpen letérek akár bírja a talpam akár nem, mert itt sokat aludtam már és a barlangász énem is velem van.
A közelben van egy vízvételi hely az Ámor-forrás, ezért ideális alvóhely. Megnéztem a szálláshelyet, teljesen rendben volt most is. Visszaereszkedtem a patakhoz és elindultam tovább felfelé a Cakó-kő felé.
Közben érintettem egy kisebb vízesést is. Kezdett egyre világosabb lenni, lassan vége az éjszakának.
Cakó-kőtől még mindig felfelé mentem, de végül megérkeztem a Lőrinc erdészlakhoz ahol a Mária-forrásnál nagyon jól esett a frissítés.
Itt az asztalon pihent egy túratárs, felkelt és el is indult, remélem nem én ébresztettem fel. Innen már nem igazán kellett a fejlámpám el is raktam.
A meredekebb emelkedő után kényelmesebb szakasz következett, felértem a Látó-kövekhez. Itt is érdemes letérni és gyönyörködni egy kicsit.
Látó kövek után lesétáltam Szentlélekre, út közben egy jellegfát is érintettem. A poszt megjelenése után kaptam egy üzenetet Salap Juliannától, hogy ennek a fának neve is van, a Szerelem fájának hívják. Köszönöm a kiegészítést.
Kibukkanva a fák közül megérkeztem a következő ellenőrzőponthoz. Ezt a Herman Ottó Turistaháznál találtam meg. Pecsételés és banán! Ennek nagyon örültem, baromi jól esett. És ezen a ponton átléptem a 100km-t!
Itt a közelben van a Pálos Kolostorrom, a Herman Ottó Emléktábla és a Gorbay-pihenő.
Utamat lefelé folytattam a kék kereszten.
A romos Erdészháztól folyamatosan lefelé haladva, a Farkas-nyak völgyben értem le a Turista Emlékparkba. Sajnos itt már eléggé elhagyatott állapotban van minden.
Még a Téry Ödön Emlékkő is kezd szétesni.
Kicsit lejjebb itt volt a Helyiipari-forrás, melyből tudtam inni is.
Nem sokkal később megérkeztem az ómassai műúthoz. Itt balra fordultam és egy hosszabb műúton gyaloglás után elhaladtam a Fazola kohó mellett. Újabb aszfalton gyaloglás következett, de hamarosan a kisvasút sínjein átkelve megérkeztem a következő ponthoz, az Őskohóhoz.
Újabb pecsételés, lábak ismételt rendbetétele és némi élelem magamhoz vétele után elindultam az utolsó szakasz felé.
A műútról bevezetett a kék kereszt az erdőbe és a vasútvonalon van egy különleges forrás, a sínek alatt átvezetésre került a forrás patakja.
A Hámori tó mellett értem le Lillafüredre.
Lillafürednél a Kastély alatt a mésztufák mellett vezetett az utam.
Megnéztem a vízesést is.
Nem rövidítettem mert elmentem megnézni a Hámori sziklákat is.
Innen fordultam visszafelé a Puskaporos felé. A házak között egy rövid utcán indultam el az erdőben és a Temető mellett másztam tovább felfelé.
Ez az utolsó hegy amit még meg kell másznom a cél előtt. Itt már komolyabban jelzett a talpam, ezért nagyon lassan kíméletesen haladtam felfelé. Többen meg is előztek, félreállva elengedtem társaim, a talpaim fontosabbak. Egyébként ennek a szakasznak Oxigén sétaút a neve.
Végül én is felértem a Hegyes-rétre ahol az utolsó ellenőrző ponton pecsételtem és kaptam egy csokit is.
Az utolsó szakasz következik. Továbbra is a kék kereszt jelzésen haladtam tovább, fokozatosan ereszkedtem lefelé. Érintettem az Ismeretlen katona sírját, időnként balra kitekintve láttam a Diósgyőri várat is. Egyre lejjebb ereszkedtem, egyre erősebben hallottam a város zajait. Balról kerültem meg a Bagoly-hegyet és a Gamócán leereszkedve végül kibukkantam az erdőből. Ez már Miskolc, annak is a Tatárdomb része. Itt van a Cél látom ezt is.
A következő utcákon továbbra is a kék keresztet követve megérkeztem a főúthoz. Itt ért utol Adrienn és Zsolt és olyan lendülettel futott Adrienn elől, hogy majdnem rossz felé vezette a társait. Szóltam, hogy nem arra, Adrienn korrigált és már el is tűztek a Cél felé. Lassan én is megérkeztem a Diósgyőri Acélművek Kapujához. Ide nem lehet ám csak úgy bemenni. A portás kikereste a nevemet a listán majd mondta bemehet. Kicsit előrébb balra volt a Factory Aréna, ahol a cél volt.
Bementem és ezzel megkaptam az utolsó pecsétet, vasárnap 12 óra 12 perc ez a hivatalos beérkezési időm.
Gratuláció, oklevél, kitűző és a pólók valamint a Kohászok Útja Túramozgalom tűzzománc jelvénye is járt. Mindent megkaptam majd mondták lehet levesezni ha szeretnék. Ezt már kihagytam, elköszöntem mindenkitől és elindultam haza.
Szerencsés utam volt hazafelé, a 21-es busz 2 percre rá megérkezett ahogy a megállóba értem. Budapestre a fél kettőkor induló IC-vel utaztam kényelmesen első osztályon és Nagykovácsiba az otthonunkba is szinte csatlakozásokkal jutottam haza.
Remek hétvégém volt. Én 5 év múlva biztosan visszatérek, remélem akkor is megrendezik mert a most kihagyott látnivalókat még meg kell néznem.
Összefoglalás:
Hát igen erről a túráról nem lehet csak úgy beszélni, ez nem egy szokásos teljesítménytúra, már csak azért sem mert 5 évente rendezik meg. Ez már komoly felelősséget és kihívást jelent a szervezőknek, de azt kell mondjam a résztvevők részéről előzetesen felmerülő elvárásokat, elképzeléseket messze túlteljesítették. Vidám jókedvű szervező csapat és pontőrök, fejedelmi meleg étel és rengeteg frissítés és ezekhez remek túratársak is kapcsolódnak. Köszönöm, hogy részt vehettem rajta. Nekem régóta fent volt a bakancslistámon, sajnáltam volna ha nem pipálom ki.
Szerintem a túra könnyebben, kényelmesebben teljesíthető mint a Bazalt 100. Az emelkedők itt sokkal barátságosabbak, kevésbé "esnek rosszul". Nagy előnye a Bazalttal szemben, hogy itt rengeteg forrással is találkozunk, sok helyen tudunk forrásvizet vételezni.
Nem lehetetlen a teljesítése. Ugyan most extra nehezítésnek itt volt egy 3-4 órás vihar, de ennek ellenére sincs bennem rossz érzés, mert ilyen hatalmas érintetlen erdőségeket kevés helyen találhatunk hazánkban és az ezekben gyönyörködés és persze a bejárásuk olyan élmény jelent, amely biztosan feledtet minden nehézséget, kiszínez minden túra során kialakult holtpontot. Számomra a vihar nem jelentett akadályt vagy mentális kimerülést. Ha valaki szeret tájékozódni, folyamatosan útvonalat figyelni, ritkán járt utakon túrázni, akkor nem fog csalódni itt sem. A megszámlálhatatlan természeti csoda felejthetetlen élményt jelent.
Mindenképpen ajánlom akár egyben a teljesítménytúrán, akár a Mozgalom részeként több napra bontva szakaszosan bejárni. A kiérdemelt jelvény pedig csodálatos.
Készüljetek fel erre a hosszú túrára és vágjatok bele, igaz legközelebb erre 2025-ben lesz lehetőség. Remélem akkor is megtartják. Ha kell én már most jelentkezem előnevezőként.
Dikran
Táv: 20,82km
Táv: 10+25km
Táv: 13,5km
Táv: 76,2km
Táv: 108,2km
Táv: 48,5km
Táv: 44,9km
Táv: 75,5km
Táv: 16,2km
